Hasonló cipőben járunk...

Első "igazi" futócipőmre 2000. július 11-én tettem szert (most kerestem vissza az Index Futóbolondok fórumában, ahová akkoriban Monkey néven írogattam sokat). A tapasztaltabb futótársak a Saucony márkát javasolták, nemcsak azért, mert jó a cipő, hanem mert akkoriban még nem voltak "futóboltok", a legtöbb helyen "átlagos" eladók "átlagos" tudására támaszkodhatott egy futó (igaz, ennyiféle modell sem volt...), a Sauconyban pedig Fülöp Tóni és csapata a bolt teljes kínálatát felpróbáltatta a delikvensekkel, nem sajnáltak sem időt, sem energiát arra, hogy kikérdezzék a futót, és megtalálják a számára legmegfelelőbb cipőt.

Akkoriban, hogy finoman fogalmazzak, igen árérzékeny voltam a futócipők tekintetében, magyarul a 20 ezer forint körüli összeg kiadását e célra konkrétan eretnekségnek tartottam. Huszonévesen, kevés fizetéssel, egy csehszlovák tépőzáras sportcipő, és egy mások által futócipőnek mondott (mű)bőr Diadora cipő elkoptatása után talán bocsánatos ez a "bűn", hogy végül egy alap, de közkedvelt sarokcsillapításos modell, a 12.990,- Ft-ba kerülő Grid Aura mellett döntöttem. Sajnos nincs róla képem és a neten sem lelhető már fel ez a példány, amit nagyon sajnálok, de emlékét szívemben őrzöm. Mivel 2000. végétől 2003-ig gyermekáldás-projektek miatt nem sokat futottam, sokáig használtam, majd még több ideig őrizgettem ezt a cipőt, nem volt szívem kidobni, de aztán egy keményebb selejtezés alkalmával nem könyörültem meg rajta. :-( Akkoriban még ez volt a Saucony logója:

Ezt követően volt egy Adidas cipőm, majd következett a másik korszakalkotó szerzemény, egy Nike Air Pegasus, aminek beszerzési körülményeire nem is emlékszem, talán a Spuri boltban vettem, de ebben sem vagyok biztos. Ezt azért szerettem, mert ebben futottam életem első maratonját. Kényelmes volt és strapabíró. Miután kiszolgálta a neki szabott időt és kilométert, szintén sokáig őrizgettem, aztán a lányom belenőtt, így iskolai tornacipőként reinkarnálódott.

2006-ban a Saucony sportnagyköveti pályázatot hirdetett. Olyan embereket kerestek, akik példamutató sportéletet élnek, különféle közösségeket vezetnek, tartanak össze és hirdetik a sport, ezen belül kicsit kiemeltebben a futás fontosságát, és természetesen ismerik és szeretik a Saucony márkát. Mivel akkorra már az Esztergomi Futóművek egy 20-25 fős aktív, vidám csapat lett, megírtam ennek történetét, és beküldtem. Legnagyobb meglepetésemre néhány hét múlva hívott Fülöp Antal, és közölte, hogy "kiválasztott" lettem. Nagyon boldog voltam. Nagykövetségem két-három éve alatt rengeteg kiváló embert, igazi példaképet ismertem meg, híreseket és hétköznapi hősöket egyaránt, és sok lélekemelő dolog részese lehettem. Ettől kezdve nyilván még szorosabb szálakkal kötődtem a Sauconyhoz, és az elkövetkező éveimet egészen a mai napig ez a márka határozza meg - bár őszintén bevallom, hogy voltak "félrelépéseim", de azokat egy kivételtől eltekintve mind megbántam. :-)

Volt egy Grid Jazz 9-em, ami annyira nagyon nem volt nekem testhezálló, viszont a Jazz 10-et nagyon szerettem.



Saucony Pro Grid Jazz 9



Saucony Pro Grid Jazz 10



Aztán volt még egy nagy kedvencem, a Trigon 3 Ride, amelynek élményétől gyakorlatilag Ride-függő lettem, noha közben tékozló fiúként egy Asics 2160-at és - már a Ride 2 idejében - egy Nike Lunarglide 3+-t is használtam, előbbit nagy, míg utóbbit igen csekély megelégedésemre.

Saucony Trigon 3 Ride

Az Asics-ről mindig csupa jót hallottam, de sosem próbáltam ki. Tavaly januárban Zoli rábeszélt. A Decathlonban jó áron lehetett kapni, beleléptem, elvarázsolt a puhasága, és rengeteg jó futóélményt adott, köztük egy Róma Maratont, de sajnos alig több mint fél év alatt tteljesen tönkrement, kilyukadt az orra, és a csillapítása is romlott, így az ezer kilométert is nagyon szűken bírta.



Asics GT-2160 (2012)

Ezek után augusztusban, a születésnapomon ajándékvásárlási céllal naná, hogy a Saucony boltot kerestük fel ismét, és ott a Trigon iránti szerelemre hivatkozva kaptam meg a Ride 2-t és a Ride 4-et, melyek közül a 2-t választottam és használtam egészen mostanáig.

Saucony ProGrid Ride 2 (2012-13)

A Ride 2 nagyon jól és nagyon sokáig bírta, közel egy évig szinte minden alkalommal benne futottam, kb. 1500 km-t. (Közben volt a Lunarglide-os kitérő.) Az utóbbi időkben viszont fájni kezdett mindenem, és kis időnek el kellett telnie, míg rájöttem, hogy nemcsak a túlsúly, meg a öregedés a baj, hanem a cipőm is elhasználódhatott már. Múlt héten szerdán, megcélozva a Saucony bolt hosszított nyitvatartását a fiammal, Valérral felkerekedtünk, aminek eredményeként életemben először két pár új futócipővel lettem gazdagabb.

Az egyik egy Ride 5-ös, ami nevével ellentétben elég sokban különbözik a Ride 2-től, hiszen a Saucony újabb modelljeinél 12 mm-ről 8 mm-re csökkentették a sarok és az elülső rész közötti különbséget, így - azt írják - "ütközés során úgy pozícionálja a lábat, hogy nagyobb mozgásteret ad a kétfejű lábikraizom, gázlóizom és Achilles-ín területnek, ezáltal erőteljesebb futólépést tesz lehetővé. Ezen felül a cipő alacsonyabb differenciálja megkönnyíti a futó számára a középső talp talajra érkezését, amely kisebb ütközést eredményez." A cipőben csak úgy állni is kényelmes volt, tök jó "lúdtalpbetétszerű" a belső kiképzése, viszont az amúgy is fájós achillesem az első 9 km-es tesztfutás után még jobban fájt. Tóni azt mondta, hogy az első futások során fájhat ez-az a más jellegű terhelés miatt, hát bizakodom, hogy ez csak az az érzés.

Saucony ProGrid Ride 5 (2013)

A másik cipő egy Cohesion 5 terepfutócipő, amilyenre, mármint kifejezetten terepre való futólábbelire nagyon régóta vágytam. Ezt a cipőt a többet tudó Excursion TR 4 ellenében választottam, mert valahogy jobban fogta a lábamat. A makacs achilles-fájás miatt sajnos csak a biciklisút melletti földúton tudtam eddig kipróbálni, de már alig várom, hogy igazi hegyen-völgyön is felavathassam.

Saucony Grid Cohesion TR 5

Hát, ennyit a cipőkről...






Non plus ULTRA: OptiVita

Az ultrafutás csodálatos, oly távolinak és misztikusnak tűnő világa mindig is vonzott. Amikor anno 2005-ben a lelkiismeretes felkészülésnek köszönhetően végigvigyorogtam első maratonomat, és meg sem akartam állni a végén (4:36:56), akkor terveztem, hogy rajthoz állok a Zöldgömb által szervezett 50 km-es OB-n, amit akkoriban a Margitszigeten rendeztek meg minden novemberben, nem tudom létezik-e még. Aztán nem volt elég erős az elhatározás, nem álltam rajthoz, és azóta sem futottam egy méterrel sem többet, mint a "klasszikus", sőt az azóta teljesített négy maratonomat is jóval gyengébb, öt órán kívüli időkkel sikerült abszolválnom (2006, Budapest: 5:03:26, 2007, Budapest: 5:17: 21, aztán hosszú kihagyás után 2012, Róma: 5:23:04, és végül egy kis felszálló ág, 2012, Budapest: 5:10:38).

Ahogy korábban már írtam, három-négy évvel ezelőtt volt egy olyan gyászos időszak az életemben, amikor szinte egyáltalán nem futottam, előfordult, hogy egy hónapban csak egyszer húztam futócipőt, 4 km-re... Amikor két évvel ezelőtt nyáron újra rendszeresen futni kezdtem, azt a filozófiát követtem, hogy nem a gyorsaság számít, hanem a táv, ezért - noha kezdetben 8 km-t sem tudtam egyhuzamban lefutni - a hosszú futásokat részesítettem előnyben. Mindenféle tudományos alapot nélkülözve azt gondoltam, hogy ha sok időt töltök futással, akkor majd szépen automatikusan megszabadulok a súlyfeleslegemtől , aztán automatikusan gyorsulni is kezdek. Hát, ez nem így lett. Sőt. Azon kívül, hogy megnőtt az étvágyam és híztam is, egy rakás kudarcélmény ért a futás által. Az edzéseken már untam magamat, a versenyeken a mezőny végén döcögtem, elfogyott a frissítő, nem várt senki a célban, de ha vártak, akkor meg az volt a bajom, hogy mekkora égő, hogy egy órája miattam fagyoskodnak/aszalódnak (évszaktól függően :-) ) és unatkoznak, szóval nagyon nem okozott örömet. Tavaly ősszel, egy testileg-lelkileg nagyon megviselő maratoni felkészülést követően taktikát váltottam: ahogyan a régi szép időkben, szinte minden nap mentem, de csak 5-7 km-eket futottam. Ez sokkal jobban beleilleszthető volt az életembe, a munka-család-futás mátrixba. Nagyjából ezt tartom most is, bár azért 10-12 km sem ritka az edzésnaplómban, kivéve ha nem fáj semmim. Mert hát fáj. Valószínű a túlsúly miatt. A forgóm, a bokám, az achillesem, mikor melyik, de úgy általában az ötödik kilométer utántól egyre fokozódóan. Ilyen háttér mellett tehát mostanában gondolni sem mertem az ultrára. Egészen mostanáig.

Néhány héttel ezelőtt ugyanis klubunk egyik legnagyobb büszkesége, az ultrafutásba nemrég bekapcsolódott, de máris szép eredményeket elért Maráz Zsuzsi (UB 2012 4 fős váltó I. hely, UB 2013 2 fős váltó I. hely, Sárvár 2013 12 óra II. hely, meg még néhány 6 órás siker) felvetette, hogy nincs-e kedvem elkísérni az OptiVita Ultrafutó Kupa 3. eseményére, amit Pécs közvetlen közelében, a Kökény falunál lévő gyönyörű szép parkerdőben, a Malomvölgyi-tónál rendeztek meg. Nagy örömmel mondtam igent, mert ugye régóta kíváncsi voltam arra, hogy milyen egy ultraverseny belülről. Igaz, először a 6 órásról volt szó, de mivel tudtam, hogy Zsuzsi a szíve szerint úgyis 12 órázna, és valójában én is ezt a világot szerettem volna látni, hamar átalakult a terv. Az, hogy megyek, segítek Zsuzsinak, és csodálom a futókat, nem volt kétséges, az annál inkább, hogy én mit fussak, végül a 2 óra mellett döntöttem, ami egy ultraversenyen kevés, nekem viszont elég nagy kihívásnak tűnt.

Rajt előtt (Fotó: Ironteam)

Reggel kissé megkésve, de még éppen időben odaértünk, találkoztunk az ismerősökkel, felállítottuk a bázisunkat, és már indultunk is. A pálya a tóparti murvás sétányon vezetett, lenyűgöző természeti  környezetben, viszont nagyon nehéz terep volt, különösen hogy ultraversenyről van szó.  Fel kellett futni egy töltésre, majd a másik oldalon le, kis alattomos meredek, bokatörő lejtőkön, aztán volt egy hosszabb, enyhének tűnő emelkedő is, és két fahíd, amik közül az egyiknek a pallói között 3-4 centi különbségek voltak, a másikra pedig egy kb. 25 centi magas lépcső vitt fel. Meglepődtem, amikor a Garmin utólag 384 méter szintemelkedést mutatott a 9,5 körömre. Egy körben tehát 40 méter körüli emelkedés volt, ami 60-70 kör esetében brutálisan sok! Végül saját mérésem szerint 17,39 km-nél járt le az időm. Ezt megtoldottam még egy eltévedéssel tarkított visszafutással, melynek keretében Kökény főutcájáról sétáltam vissza a parkerdőben, no de ezt hagyjuk. :-)

Sokkal érdekesebb, ami ezután történt, vagyis a VERSENY, a 4 és 6 órások, de főleg a 12 órások küzdelme. Repült az idő, Zsuzsi és a többi ismerős 8-10 percenként jöttek, mindig történt valami, a könyvet, amit vittem a "hosszú" 12 órára, elő sem vettem.

Különös és izgalmas érzés volt, amikor sötétedett, kitették a fáklyákat, jöttek a szúnyogok, párás lett minden, a futók meg csak rendületlenül rótták a köröket. Többségük látszólag úgy ment, mintha akkor kezdte volna el... Mivel elég gyakran néztem az eredménykijelző monitort, a verseny vége felé már szinte mind a 17 egyéni 12 órázót névről ismertem. Nagyon nagy élmény volt látni élőben a híres Pecsenyét, amilyen magabiztosan és profin rója a köröket olyan tempóval, amilyet én egyetlen egy kilométeren belül sem tudok elérni, érdeklődve figyeltem és szurkoltam Makai Vikinek és Lacinak, hiszen őket személyesen is ismertem, Laci az egyesületünk tagja, tisztelettel néztem azokat a futókat, akik szinte már csak gyalogoltak, de nem adták fel, de a kedvencem természetesen Zsuzsi volt, akin nyoma sem volt a fáradtságnak.

Hihetetlenül gyorsan eltelt a 12 óra, de előtte, a vége felé adódott még egy kis izgalom. A technika ördögének jóvoltából egyszer két kört egynek számolt a rendszer az egész mezőnynek, de Zsuzsinak ez a dupla kör benne is maradt, így a legvégén, Makai Viki bravúros hajrázásának köszönhetően mindkettőjüknek 69 kört mutatott a monitor. Zsuzsit viszont eléggé megviselte a sötétben futás, így 10 perccel a vége előtt azt mondta, hogy nem megy ki még egy körre, nem érdekli a végeredmény. Nagyon megijedtem, hogy elveszik az egész napos küzdelem és vezető pozíció után a győzelem, de végül az időmérőrendszer kezelője kibogarászta a gépből Zsuzsi köreit, és kiderült, hogy a 70. után állt ki, szóval bár nem sokon múlt, mert Viki majdnem körbeért újra, de megnyerte! 126 kilométert futott, ami óriási nagy eredmény.

Annyira nagy élményekben volt részem e napon, hogy még álmos sem voltam, pedig szombaton 5-kor keltem fel, 4-5 óra alvás után, és vasárnap hajnalban fél 3-ra értünk haza, fél 4 körül kerültem ágyba. Igaz délután 4-ig aludtam, de amikor csak ébren vagyok, mindig ők járnak a fejemben. Szeretnék menni máskor is OptiVitára. Erőt adnak nekem az ultrafutók, és vágyom azokra az élményekre, azokra a lelki-szellemi magasságokra, amit egy ilyen teljesítmény, önmagunk határainak feszegetése és túllépése adhat.

A szombati ingergazdag és élménydús 19 km-em után hála a Voltaren-nek, csak a combomban volt izomláz, nem fájt semmim. Bizakodom. Talán jöhetnek a nagyobb kíhívások!