Mérföldkövek: 6 óra - 40 év - 46 km

Suhanj!6 éjszakai hatórás futás, 2014. augusztus 10., Szigetmonostor

Életem első hatórás futása, ami egy szülinapi 4 x 10 = 40 km-es futásnak indult.

 

"Ezeket a sorokat a vasárnap hajnali versenyt követő kedden reggel vetem a monitorra, de még mindig nem tértem teljesen napirendre az események felett... Lehet, hogy nem is fogok, mert azóta ezerrel zajlanak körülöttem az események, érnek az élmények, megjártuk Pozsonyt, most Bécsben vagyunk, ténylegesen elmúltam 40 éves.... :-)) 

 

Tehát, volt egy terv, ami a futók között megszokott: a 40. születésnapomon 40 kilométert futok. Mivel az egész év során mindössze kétszer futottam 20 km-t, viszont sok-sok "rövidet" (8-12 km) gyűjtöttem össze, túl vagyok egy UB-n, meg egy hatórás pároson, ahol 22, ill. 6 óra alatt 42 ill. 30 km-t futottam részletekben gond nélkül, úgy terveztem, hogy ha augusztus 11-én, az ominózus napon négyszer kimegyek 10 km-re, az sima ügy lesz.

 

Aztán alakult a nyár programja (szabadságok, utazások), és kiderült, hogy ha mereven ragaszkodom a 11-i futáshoz, akkor csak három napot tudok a gyerekeimmel nyaralással tölteni, így újratervezés következett, beneveztem a Suhanj!6 éjszakai futásra, ami augusztus 10-én 0 órakor rajtolt Szigetmonostoron. Harmadik alkalommal rendezték ezt a versenyt, én az előző kettőn is szerettem volna ott lenni, úgyhogy nagy várakozással és izgalommal tekintettem elé, különösen, amikor megtudtam, hogy az Esztergomi Futóművekből a futótársaim közül is sokan ott lesznek! Zsuzsi, a címvédő 1-es rajtszámmal és Áprily Zoli szintén első bálozóként egyéniben, Réka és GG párosban futott, ezen kívül volt még 3 db háromfős váltó (Anikó-Ágota-Dia; Anna-Márti-Zsuzsi; Gerdy-Szeri-Kecskés Laci), plusz Bálint és Kuti Tomi, a kísérő-vezérszurkolók. :-)

Fejben nagyon készültem, és csináltattam egy egyedi, feliratos pólót is, elöl egy sebességkorlátozó táblával, hátul egy "40 éves vagyok, 40 km-t futok" felirattal, amit a facebook-on is "megreklámoztam". Természetesen tudtam, hogy ezzel több szurkolást fogok begyűjteni, de a fő cél nem ez volt, hanem a saját tudatom megerősítése, hogy "ez van a hátadon, ezt teszed öcsém, ha beledöglesz is!".

 

  

Szombaton egész nap pakoltam, vasaltam, rendezgettem, mert miután hazamegyünk csütörtök este, a gyerekek másnap indulnak tovább Monte Negro-ba, így két adagnyi cuccot kellett előkészítenem. Próbáltam aludni is, de csak bóbiskolni sikerült, ettől meg még nyomottabb lettem... Zsuzsival kettesben 9-kor indultunk. Zsuzsi hozta nekem a kempingszékét, mert kértem, hogy a szünetekben, amikor megállok majd pihenni, ugye, kényelmesen le tudjak ülni. :-))) Megérkeztünk, letáboroztunk, felvettük a rajtszámokat, üdvözöltük egymást az ismerősökkel, gyorsan telt az idő. Sajnos, egy dolgot otthon felejtettem: a kompressziós száramat... Ettől kicsit kétségbe estem... :-/ Nem igazán használom, de UB-n és a páros hatóráson is viseltem, és úgy éreztem, hogy jót tett. Próbáltam venni Gál Tibinél, meg a Nike buszban, de nem volt, úgyhogy kompresszió nélkül maradtam, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. :-)

 

Rajt előtt nem sokkal bepakoltuk a dolgainkat az egyéni futóknak rajtszám szerint felsorakoztatott ládákba, ami elképesztően jó szervezői ötlet ! Én az egész kosaramat behelyeztem, benne néhány gyümölcsös és sima alkoholmentes sör, koffeintabletta, Mg-K stick, müzliszeletek, kávé, Aptonia zselé... (szokás szerint, csak töredéke fogyott el). Indulás előtt még megettem egy Big Corny-t, aztán a szuperhold fényében a Duna partján lévő töltésen kijelölt 2 km-es, oda-vissza pályán megkezdtük a "melót". :-)

Azt terveztem, hogy két órán át biztosan futok, akkor pihenek, aztán meglátjuk... Kényelmes tempóban kezdtem, kellemes hőmérséklet volt, de borzasztó nagy pára. Minden 2. kilométernél ittam valamit, volt hogy 3 pohárral is, inkább vizet, de 4-6 km-enként izót is, illetve eleinte olajbogyót, később pedig a nagy kedvencemet, sós vajas kenyeret paradicsommal, illetve a saját készletből 3 stick, a rajtcsomagban kapott folyékony Mg, meg egy koffeintabletta fogyott. A frissítőpontokon és a fordítóknál nagyon-nagyon kitettek magukért a Suhanj! önkéntesei, nagyon kedvesen, barátságosan, közvetlenül segítették a futókat fáradhatatlanul a 6. óra végéig. Nem szeretnék kiemelni senkit, mert engem sokan megismertek a 2014/km/év csoportból, meg Rita barátai közül, akiknek egy részét csak utólag a helyszínen, vagy a facebookról, vagy még utólag sem sikerült névvel beazonosítani, de ezúton is köszönöm szépen a sok-sok-sok kedves szót és köszöntést, amit kaptam! Fantasztikus élmény volt!

Az idő meglepően gyorsan telt. Eleinte nagyjából negyed óránként érkeztem a célkapunál felállított órához, egyenletesen haladtam, aztán később picit lassultam, pontosabban egyre hosszabb időket töltöttem a frissítőállomáson, de nem fájt semmim, nem fáradtam el, nem voltam álmos, és egyáltalán nem akartam megállni. A frissítéseken kívül nem is sétáltam bele. Hihetetlen volt ezt megélni, emlékezve arra, hogy az utóbbi hetekben mennyire tudtam szenvedni egy-egy 8-10 km-es futás során is...

Az volt a legmeglepőbb számomra, és érdekes módon több, engem kívülről szemlélő ismerős is azt emelte ki, hogy mennyire keményen, céltudatosan, egyenletesen törtettem a cél felé. Aggyal, ép ésszel, racionális értelemmel most sem tudom ezt felfogni, hogy mi volt ez. A gondolat ereje volt, a jól kitűzött célok belülről jövő hittel és elszántsággal történő megvalósítása, a bizonyság arra, hogy BÁRMIT ELÉRHETEK, AMIT CSAK AKAROK....

 

Amikor elértem a 40-et, már világos volt. A Futóművesek kiabáltak, hogy boldog szültésnapot, jöhet a maraton, meg még egy csomó elismerő szótöredéket hallottam, vigyorogtam, majd utána kicsit bőgtem, vagyis csak így beleszöktek a könnyek a szemembe, amiért megcsináltam, és amiért továbbmegyek. :-)

A következő kör a maraton volt 5:30 körüli idővel, aztán a 44, a kedvenc számom, aztán már csak 10 perc volt hátra a hat órából...

A hivatalos végeredményem 45,7 km lett, de mivel végig a külső íven futottam, a fordítóknál is, amikor 38 km-nél lemerült az órám, már akkor 600 méterrel többet mutatott, mint a hivatalos táv, úgyhogy valójában valószínűleg 46,5 km körül futottam, de 46-nak könyvelem el, mert az olyan szép kerek szám. :-)

Viszont a 46,5 km-t csak 3,5 km választja el az 50-től..... ;-) Meg egyébként is, hatórás futáson részt venni jó.... :-)
 

 

 A verseny vége után nagy örömködés volt, finom bundáskenyér, tombola, ahol a piros 40-es :-) szelvényemmel nyertem egy reggelit a RUNtottában, eredményhirdetés, ahol Zsuzsi, megvédve bajnoki címét a dobogó tetejére állhatott az elképesztő 70 km-es eredményével, és a két lánycsapat is első ill. második lett. Én a 20 fős mezőnyből a 9. helyen végeztem. 

 

 

Csodálatos érzés volt reggel 6-kor a felkelő nap fényében fürödni ebben az érzésben, hogy "hatórás futó vagyok", hogy megcsapott az ultrafutás szele, és jól esett.... Tolultak az agyamban az emlékek, hogy hogy csodáltam tavaly Pécsen Ilyés Robit, és két hónapja Tatán Nagy Zolit, hogy rajthoz mertek állni életük első hatórásán. Azt hittem, hogy én erre sosem leszek képes, bár vonzott nagyon. Mások hónapokat készülnek, tervezgetnek egy ilyen verseny előtt, akárcsak én 9 évvel ezelőtt az első maratonom előtt, erre meg én most belekerültem itt véletlenül, mint Pilátus a Credoba....

Az álom álom maradt.

Nem azért, mert nem valósult meg, hanem azért, mert olyan volt az egész, így éjszaka, mint egy álom.

 

I love running forever!"

Intermezzo...

Közel három évvel ezelőtt indítottam el ezt a blogot.

Akkor azt gondoltam, hogy majd rendszeresen írok, mert gondolataim és jól leírható élményeim voltak, és nagyon hiányzott maga az írás is (akkor már egy jó ideje nem írtam hivatásszerűen), de aztán így teremtődött meg, hogy kb. nem lett belőle semmi...
Nem mondom, hogy nem volt idő, mert idő ugye arra van, amire szánunk, de valahogy nem jutottam soha el addig, hogy a futás, vagy autóvezetés közben megformált gondolatokat írásos formába öntsem.
 

Néhány fontos beszámolót, mint pl. az első hatórás futásomét (mert olyan is volt azóta...) azért megírtam, csak más felületeken (facebook, edzésonline edzésnapló...), ahol épp érkezésem volt rá.

Utólag majd felpakolgatok ide néhány arra érdemeset.

 

Idén tavasszal aztán elhatároztuk, hogy végigfutjuk az Országos Kéktúra útvonalát Zolival együtt Írott-kőtől Hollóházáig. Áprilisban el is indultunk, és az előkészületekről és az élményekről elkezdtem írni egy külön "kék blogot" Kékítő címen.

 

Ezzel ismét elkapott az írás gépszíja, így leporoltam hát a régi blogfelületet, és folytatom az írást mindenről, ami körül az életem forog, vagyis a futás és az ideális testsúly iránti kétségbeesett és reménytelen harc. :-)

Most,így gyorsan átgondoltam, hogy mi történt 2013. nyara óta, és hát elég sok minden:

- A legfontosabb talán, hogy 2014. őszén vettem egy nagy levegőt és komoly fogyókúrába kezdtem a Gastroyal szétválasztó étrendje segítségével, aminek eredményeképpen fogytam 10 kilót. Később aztán visszajött 2-3 kg, most épp ezek ellen küzdök.
- 2014-ben életemben először futottam több mint 2000 kilométert egy évben, egészen pontosan 2017 km-t, az utolsó nyolcat Szilveszter napján. :-) Ebben a vállalásban nagyon sokat segített a Facebook 2014/km/év csoportja. Nehéz volt, és sok áldozattal járt.
- 2014-ben lettem 40 éves is, ez alkalomból neveztem be életem első hatórás futására, az épp a születésnapom előtt egy nappal rendezett Suhanj!6-ra, ahol végül közel 46 km-t teljesítettem. 2015-ben ismét ott voltam, akkor a tervezett 50 km helyett csak 48.75 km sikerült.
- Voltam újra az Ultrabalatonon háromszor is, minden alkalommal ötfős csapatban.
- Futottam újra 5 órán belüli maratont (2015-ben).
- Nagyon sokat futok terepen, egyre jobban vonz a természet és az erdő, ott tudok igazán kikapcsolódni.
- Tavaly elkezdtem keresztedzésként kettlebell-ezni, amit nagyon szeretek azóta is.
- Megnőttek a gyerekeim, kamaszok lettek, akiknek látszólag semmi szükségük rám, így sokkal többet futhatok.
- Viszont továbbra is naponta átlag 9-10 órát töltök a munkahelyemen.

Hát, akkor folytatása következik.

Hasonló cipőben járunk...

Első "igazi" futócipőmre 2000. július 11-én tettem szert (most kerestem vissza az Index Futóbolondok fórumában, ahová akkoriban Monkey néven írogattam sokat). A tapasztaltabb futótársak a Saucony márkát javasolták, nemcsak azért, mert jó a cipő, hanem mert akkoriban még nem voltak "futóboltok", a legtöbb helyen "átlagos" eladók "átlagos" tudására támaszkodhatott egy futó (igaz, ennyiféle modell sem volt...), a Sauconyban pedig Fülöp Tóni és csapata a bolt teljes kínálatát felpróbáltatta a delikvensekkel, nem sajnáltak sem időt, sem energiát arra, hogy kikérdezzék a futót, és megtalálják a számára legmegfelelőbb cipőt.

Akkoriban, hogy finoman fogalmazzak, igen árérzékeny voltam a futócipők tekintetében, magyarul a 20 ezer forint körüli összeg kiadását e célra konkrétan eretnekségnek tartottam. Huszonévesen, kevés fizetéssel, egy csehszlovák tépőzáras sportcipő, és egy mások által futócipőnek mondott (mű)bőr Diadora cipő elkoptatása után talán bocsánatos ez a "bűn", hogy végül egy alap, de közkedvelt sarokcsillapításos modell, a 12.990,- Ft-ba kerülő Grid Aura mellett döntöttem. Sajnos nincs róla képem és a neten sem lelhető már fel ez a példány, amit nagyon sajnálok, de emlékét szívemben őrzöm. Mivel 2000. végétől 2003-ig gyermekáldás-projektek miatt nem sokat futottam, sokáig használtam, majd még több ideig őrizgettem ezt a cipőt, nem volt szívem kidobni, de aztán egy keményebb selejtezés alkalmával nem könyörültem meg rajta. :-( Akkoriban még ez volt a Saucony logója:

Ezt követően volt egy Adidas cipőm, majd következett a másik korszakalkotó szerzemény, egy Nike Air Pegasus, aminek beszerzési körülményeire nem is emlékszem, talán a Spuri boltban vettem, de ebben sem vagyok biztos. Ezt azért szerettem, mert ebben futottam életem első maratonját. Kényelmes volt és strapabíró. Miután kiszolgálta a neki szabott időt és kilométert, szintén sokáig őrizgettem, aztán a lányom belenőtt, így iskolai tornacipőként reinkarnálódott.

2006-ban a Saucony sportnagyköveti pályázatot hirdetett. Olyan embereket kerestek, akik példamutató sportéletet élnek, különféle közösségeket vezetnek, tartanak össze és hirdetik a sport, ezen belül kicsit kiemeltebben a futás fontosságát, és természetesen ismerik és szeretik a Saucony márkát. Mivel akkorra már az Esztergomi Futóművek egy 20-25 fős aktív, vidám csapat lett, megírtam ennek történetét, és beküldtem. Legnagyobb meglepetésemre néhány hét múlva hívott Fülöp Antal, és közölte, hogy "kiválasztott" lettem. Nagyon boldog voltam. Nagykövetségem két-három éve alatt rengeteg kiváló embert, igazi példaképet ismertem meg, híreseket és hétköznapi hősöket egyaránt, és sok lélekemelő dolog részese lehettem. Ettől kezdve nyilván még szorosabb szálakkal kötődtem a Sauconyhoz, és az elkövetkező éveimet egészen a mai napig ez a márka határozza meg - bár őszintén bevallom, hogy voltak "félrelépéseim", de azokat egy kivételtől eltekintve mind megbántam. :-)

Volt egy Grid Jazz 9-em, ami annyira nagyon nem volt nekem testhezálló, viszont a Jazz 10-et nagyon szerettem.



Saucony Pro Grid Jazz 9



Saucony Pro Grid Jazz 10



Aztán volt még egy nagy kedvencem, a Trigon 3 Ride, amelynek élményétől gyakorlatilag Ride-függő lettem, noha közben tékozló fiúként egy Asics 2160-at és - már a Ride 2 idejében - egy Nike Lunarglide 3+-t is használtam, előbbit nagy, míg utóbbit igen csekély megelégedésemre.

Saucony Trigon 3 Ride

Az Asics-ről mindig csupa jót hallottam, de sosem próbáltam ki. Tavaly januárban Zoli rábeszélt. A Decathlonban jó áron lehetett kapni, beleléptem, elvarázsolt a puhasága, és rengeteg jó futóélményt adott, köztük egy Róma Maratont, de sajnos alig több mint fél év alatt tteljesen tönkrement, kilyukadt az orra, és a csillapítása is romlott, így az ezer kilométert is nagyon szűken bírta.



Asics GT-2160 (2012)

Ezek után augusztusban, a születésnapomon ajándékvásárlási céllal naná, hogy a Saucony boltot kerestük fel ismét, és ott a Trigon iránti szerelemre hivatkozva kaptam meg a Ride 2-t és a Ride 4-et, melyek közül a 2-t választottam és használtam egészen mostanáig.

Saucony ProGrid Ride 2 (2012-13)

A Ride 2 nagyon jól és nagyon sokáig bírta, közel egy évig szinte minden alkalommal benne futottam, kb. 1500 km-t. (Közben volt a Lunarglide-os kitérő.) Az utóbbi időkben viszont fájni kezdett mindenem, és kis időnek el kellett telnie, míg rájöttem, hogy nemcsak a túlsúly, meg a öregedés a baj, hanem a cipőm is elhasználódhatott már. Múlt héten szerdán, megcélozva a Saucony bolt hosszított nyitvatartását a fiammal, Valérral felkerekedtünk, aminek eredményeként életemben először két pár új futócipővel lettem gazdagabb.

Az egyik egy Ride 5-ös, ami nevével ellentétben elég sokban különbözik a Ride 2-től, hiszen a Saucony újabb modelljeinél 12 mm-ről 8 mm-re csökkentették a sarok és az elülső rész közötti különbséget, így - azt írják - "ütközés során úgy pozícionálja a lábat, hogy nagyobb mozgásteret ad a kétfejű lábikraizom, gázlóizom és Achilles-ín területnek, ezáltal erőteljesebb futólépést tesz lehetővé. Ezen felül a cipő alacsonyabb differenciálja megkönnyíti a futó számára a középső talp talajra érkezését, amely kisebb ütközést eredményez." A cipőben csak úgy állni is kényelmes volt, tök jó "lúdtalpbetétszerű" a belső kiképzése, viszont az amúgy is fájós achillesem az első 9 km-es tesztfutás után még jobban fájt. Tóni azt mondta, hogy az első futások során fájhat ez-az a más jellegű terhelés miatt, hát bizakodom, hogy ez csak az az érzés.

Saucony ProGrid Ride 5 (2013)

A másik cipő egy Cohesion 5 terepfutócipő, amilyenre, mármint kifejezetten terepre való futólábbelire nagyon régóta vágytam. Ezt a cipőt a többet tudó Excursion TR 4 ellenében választottam, mert valahogy jobban fogta a lábamat. A makacs achilles-fájás miatt sajnos csak a biciklisút melletti földúton tudtam eddig kipróbálni, de már alig várom, hogy igazi hegyen-völgyön is felavathassam.

Saucony Grid Cohesion TR 5

Hát, ennyit a cipőkről...






Non plus ULTRA: OptiVita

Az ultrafutás csodálatos, oly távolinak és misztikusnak tűnő világa mindig is vonzott. Amikor anno 2005-ben a lelkiismeretes felkészülésnek köszönhetően végigvigyorogtam első maratonomat, és meg sem akartam állni a végén (4:36:56), akkor terveztem, hogy rajthoz állok a Zöldgömb által szervezett 50 km-es OB-n, amit akkoriban a Margitszigeten rendeztek meg minden novemberben, nem tudom létezik-e még. Aztán nem volt elég erős az elhatározás, nem álltam rajthoz, és azóta sem futottam egy méterrel sem többet, mint a "klasszikus", sőt az azóta teljesített négy maratonomat is jóval gyengébb, öt órán kívüli időkkel sikerült abszolválnom (2006, Budapest: 5:03:26, 2007, Budapest: 5:17: 21, aztán hosszú kihagyás után 2012, Róma: 5:23:04, és végül egy kis felszálló ág, 2012, Budapest: 5:10:38).

Ahogy korábban már írtam, három-négy évvel ezelőtt volt egy olyan gyászos időszak az életemben, amikor szinte egyáltalán nem futottam, előfordult, hogy egy hónapban csak egyszer húztam futócipőt, 4 km-re... Amikor két évvel ezelőtt nyáron újra rendszeresen futni kezdtem, azt a filozófiát követtem, hogy nem a gyorsaság számít, hanem a táv, ezért - noha kezdetben 8 km-t sem tudtam egyhuzamban lefutni - a hosszú futásokat részesítettem előnyben. Mindenféle tudományos alapot nélkülözve azt gondoltam, hogy ha sok időt töltök futással, akkor majd szépen automatikusan megszabadulok a súlyfeleslegemtől , aztán automatikusan gyorsulni is kezdek. Hát, ez nem így lett. Sőt. Azon kívül, hogy megnőtt az étvágyam és híztam is, egy rakás kudarcélmény ért a futás által. Az edzéseken már untam magamat, a versenyeken a mezőny végén döcögtem, elfogyott a frissítő, nem várt senki a célban, de ha vártak, akkor meg az volt a bajom, hogy mekkora égő, hogy egy órája miattam fagyoskodnak/aszalódnak (évszaktól függően :-) ) és unatkoznak, szóval nagyon nem okozott örömet. Tavaly ősszel, egy testileg-lelkileg nagyon megviselő maratoni felkészülést követően taktikát váltottam: ahogyan a régi szép időkben, szinte minden nap mentem, de csak 5-7 km-eket futottam. Ez sokkal jobban beleilleszthető volt az életembe, a munka-család-futás mátrixba. Nagyjából ezt tartom most is, bár azért 10-12 km sem ritka az edzésnaplómban, kivéve ha nem fáj semmim. Mert hát fáj. Valószínű a túlsúly miatt. A forgóm, a bokám, az achillesem, mikor melyik, de úgy általában az ötödik kilométer utántól egyre fokozódóan. Ilyen háttér mellett tehát mostanában gondolni sem mertem az ultrára. Egészen mostanáig.

Néhány héttel ezelőtt ugyanis klubunk egyik legnagyobb büszkesége, az ultrafutásba nemrég bekapcsolódott, de máris szép eredményeket elért Maráz Zsuzsi (UB 2012 4 fős váltó I. hely, UB 2013 2 fős váltó I. hely, Sárvár 2013 12 óra II. hely, meg még néhány 6 órás siker) felvetette, hogy nincs-e kedvem elkísérni az OptiVita Ultrafutó Kupa 3. eseményére, amit Pécs közvetlen közelében, a Kökény falunál lévő gyönyörű szép parkerdőben, a Malomvölgyi-tónál rendeztek meg. Nagy örömmel mondtam igent, mert ugye régóta kíváncsi voltam arra, hogy milyen egy ultraverseny belülről. Igaz, először a 6 órásról volt szó, de mivel tudtam, hogy Zsuzsi a szíve szerint úgyis 12 órázna, és valójában én is ezt a világot szerettem volna látni, hamar átalakult a terv. Az, hogy megyek, segítek Zsuzsinak, és csodálom a futókat, nem volt kétséges, az annál inkább, hogy én mit fussak, végül a 2 óra mellett döntöttem, ami egy ultraversenyen kevés, nekem viszont elég nagy kihívásnak tűnt.

Rajt előtt (Fotó: Ironteam)

Reggel kissé megkésve, de még éppen időben odaértünk, találkoztunk az ismerősökkel, felállítottuk a bázisunkat, és már indultunk is. A pálya a tóparti murvás sétányon vezetett, lenyűgöző természeti  környezetben, viszont nagyon nehéz terep volt, különösen hogy ultraversenyről van szó.  Fel kellett futni egy töltésre, majd a másik oldalon le, kis alattomos meredek, bokatörő lejtőkön, aztán volt egy hosszabb, enyhének tűnő emelkedő is, és két fahíd, amik közül az egyiknek a pallói között 3-4 centi különbségek voltak, a másikra pedig egy kb. 25 centi magas lépcső vitt fel. Meglepődtem, amikor a Garmin utólag 384 méter szintemelkedést mutatott a 9,5 körömre. Egy körben tehát 40 méter körüli emelkedés volt, ami 60-70 kör esetében brutálisan sok! Végül saját mérésem szerint 17,39 km-nél járt le az időm. Ezt megtoldottam még egy eltévedéssel tarkított visszafutással, melynek keretében Kökény főutcájáról sétáltam vissza a parkerdőben, no de ezt hagyjuk. :-)

Sokkal érdekesebb, ami ezután történt, vagyis a VERSENY, a 4 és 6 órások, de főleg a 12 órások küzdelme. Repült az idő, Zsuzsi és a többi ismerős 8-10 percenként jöttek, mindig történt valami, a könyvet, amit vittem a "hosszú" 12 órára, elő sem vettem.

Különös és izgalmas érzés volt, amikor sötétedett, kitették a fáklyákat, jöttek a szúnyogok, párás lett minden, a futók meg csak rendületlenül rótták a köröket. Többségük látszólag úgy ment, mintha akkor kezdte volna el... Mivel elég gyakran néztem az eredménykijelző monitort, a verseny vége felé már szinte mind a 17 egyéni 12 órázót névről ismertem. Nagyon nagy élmény volt látni élőben a híres Pecsenyét, amilyen magabiztosan és profin rója a köröket olyan tempóval, amilyet én egyetlen egy kilométeren belül sem tudok elérni, érdeklődve figyeltem és szurkoltam Makai Vikinek és Lacinak, hiszen őket személyesen is ismertem, Laci az egyesületünk tagja, tisztelettel néztem azokat a futókat, akik szinte már csak gyalogoltak, de nem adták fel, de a kedvencem természetesen Zsuzsi volt, akin nyoma sem volt a fáradtságnak.

Hihetetlenül gyorsan eltelt a 12 óra, de előtte, a vége felé adódott még egy kis izgalom. A technika ördögének jóvoltából egyszer két kört egynek számolt a rendszer az egész mezőnynek, de Zsuzsinak ez a dupla kör benne is maradt, így a legvégén, Makai Viki bravúros hajrázásának köszönhetően mindkettőjüknek 69 kört mutatott a monitor. Zsuzsit viszont eléggé megviselte a sötétben futás, így 10 perccel a vége előtt azt mondta, hogy nem megy ki még egy körre, nem érdekli a végeredmény. Nagyon megijedtem, hogy elveszik az egész napos küzdelem és vezető pozíció után a győzelem, de végül az időmérőrendszer kezelője kibogarászta a gépből Zsuzsi köreit, és kiderült, hogy a 70. után állt ki, szóval bár nem sokon múlt, mert Viki majdnem körbeért újra, de megnyerte! 126 kilométert futott, ami óriási nagy eredmény.

Annyira nagy élményekben volt részem e napon, hogy még álmos sem voltam, pedig szombaton 5-kor keltem fel, 4-5 óra alvás után, és vasárnap hajnalban fél 3-ra értünk haza, fél 4 körül kerültem ágyba. Igaz délután 4-ig aludtam, de amikor csak ébren vagyok, mindig ők járnak a fejemben. Szeretnék menni máskor is OptiVitára. Erőt adnak nekem az ultrafutók, és vágyom azokra az élményekre, azokra a lelki-szellemi magasságokra, amit egy ilyen teljesítmény, önmagunk határainak feszegetése és túllépése adhat.

A szombati ingergazdag és élménydús 19 km-em után hála a Voltaren-nek, csak a combomban volt izomláz, nem fájt semmim. Bizakodom. Talán jöhetnek a nagyobb kíhívások!

A tömeg, meg a sport

A túlsúly(osság) és a futás az én tudatom képzeletbeli térképén ugyanazon a ponton helyezkedik el. Ha gondolkodom, a kettőre egyként gondolok, ha futok, a futás élményével együtt örvendek a fölös kilóim éppen folyó elveszítésének, a zsírszalonnák olvadásának, ha pedig eszem, sört iszom, vagy mondjuk - ami elég gyakran előfordul :-) - sokat eszem, akkor a futás percei forognak az agyam vetítőgépében.

Nem tudom, jó-e ez így, de így van.

A tudatalattimban futó evés-túlsúly-énkép-önbizalom program valószínűleg hibás. Karbantartásra szorulna. Dolgozom rajta, de közben valami olyasmit érzek, hogy "jó ez így, ahogy van". Mármint az, hogy "dagadt" vagyok. Mert "a mi családunkban minden nő dagadt", és ezt hallottam is elégszer gyerekkoromtól kezdve. És lőn.... Tízéves koromra én is dagadt lettem. Ez a korszak a 15 évesen elkezdett futás miatti fogyásomig életem legsötétebb korszaka, nem is szívesen beszélek róla. Rányomta a bélyegét az egész életemre, a tanulmányi eredményeimre, a magánéletemre.... Mindenre. Sőt, még az utódaimra is, hiszen a most 12 éves lányomban (90 kg), mintha csak magamat látnám. Sajnálom, segítenék neki, de nem tudok. Nem tudok helyette lépni. Végig kell járnia az utat...

Az első nagy fogyásom óta periodikusan vagyok hol vékony (ez volt a legkevesebbszer :-) ), hol normális testalkatú, hol túlsúlyos. Miután 16 éves koromra lefogytam, fellélegeztem és a gimi negyedik osztályára, szalagavatóra megint 82 kilósra híztam, nem kaptam magamra ruhát, aztán nyárra valahogyan - sok-sok futással, óriási akaraterővel és kitartással - lefogytam 62 kilogrammra. Ekkor tapasztalhattam meg életemben először azt az élményt, hogy tetszem a fiúknak. Nagyon jó volt, de le voltam maradva, el voltam tájolódva alaposan sok szempontból az élet és a társas kapcsolatok tekintetében.

Ezt követően egy évtizeden át jól néztem ki, és jól éreztem magam a bőrömben. Az első szülésem után az úgynevezett 90 napos diétával sikerült lefogynom 65-66 kilogrammra, majd nem sokkal később újra terhes lettem, aztán szülés után újra lefogytam ezzel a módszerrel (mivel akkor kevesebbet futottam a gyerekek miatt, bírtam a gyümölcsnapokat is, amit ma már sajnos nem mondhatok el magamról). Néhány évvel később jött egy lelkileg felőrlő válás és elértem a 60 kilogrammos álomhatárt, ami a 175 centiméteres magasságomhoz és a nehézcsontozatú alkatomhoz képest nem túl sok. Ezt a fajta vékonyságot nem vágyom vissza, és nem is kívánom senkinek, de néha azért jól jönne, ha úgy elmenne az étvágyam, mint akkoriban... :-)

És ettől kezdve folyamatosan hízok, most 80 kiló vagyok.... :-(( Jól hangzó melléduma, hogy alkati adottság, meg ilyenek, de van benne valami... Voltak az elmúlt 7-8 évben olyan időszakok (gyerekek, munka, stb....), hogy alig-alig futottam, ezek mindig maradandó nyomokat hagytak a körméretemen. 2011. nyarától kezdve viszont újra intenzíven futok, átlagosan havi 130-160 km-t, de van, hogy 200 felett, és - ami a legszörnyűbb, ami ennek a blognak a megszületésére ösztönzött - nem fogyok... Mivel az első fogyókúrám óta számolom a kalóriákat, tudom, hogy sajnos el is fogyasztom a napi szükségletemnek megfelelő mennyiséget, úgyhogy annyira nem csodálkozom, de nem értem, hogy miért kell nekem ennyi kaja...

Titkon azt remélem, így, hogy gyakorlatilag kiálltam a nyilvánosság elé, és napról napra megosztom a küzdelmeimet másokkal, hogy ez által merítek erőt; ez a fajta nemlétező, de érzékelhető kontroll, ami valójában önkontroll segít hozzá céljaim eléréséhez.

Hogy mi a cél?

Sok futás, körülbelül 10 kilogramm fogyás, ez utóbbi nem sürgős, ráér akár egy éven belül is, és néhány szekrény mélyén bújó igen jól kinéző nadrág és egyéb ruhadarab újbóli felöltése...

Ennyi. :-)

Huszonnégy éve futok

Egyszer, az is már közel nyolc évvel ezelőtt volt, leírtam "futópályafutásom" történetét az első maratonomról készült beszámoló keretében. Ennek rövidített formája meg is jelent akkoriban a Spuri magazinban.

Most így kezdésként idemásolom, aztán majd írok arról is, hogy mi történt azóta...

Az első futólépéstől a MARATON-ig

Visszatekintő napló

A kezdetek

1989. ősz:

15 éves vagyok. Nem érzem jól magam a bőrömben. Fogyni szeretnék, ezért egy este elindulok az iskolai 200 méteres tornapályára futni. Egy kör után szúr az oldalam, hányingerem, és minden bajom van. De elszánt vagyok, és kitartó. Néhány hét múlva már könnyebben megy minden. Könnyebb vagyok én is, és a már kilométerekben mérhető futás is. Nemcsak, hogy könnyen megy, hanem még élvezem is!

1989-92:

A „mindennapi kenyerem” 4 km lett. Sosem szeretnék gyors lenni, csak úgy futni. 26-28 perc alatt sikerül. Futok a pályán, az utcán, a szigeten, a Duna-parton. Kisvárosban ritka csodabogár ám egy futó! Nem ritka, hogy kigúnyolnak, sőt egyszer húgommal még kővel is megdobálnak, mivel a gúnyolásra nem lettünk elég mérgesek.

1992. ősz:

Néhány hónapig a zánkai gyermeküdülőben tanulok, ahol van 400 méteres atlétikai pálya, és egy erdei tornapálya is. Új távlatok nyílnak előttem a futásban. Időm, mint a tenger, így a napi adagom 6 km-re emelkedik. Azóta gyakran visszatér álmomban, hogy az idilli hangulatú zánkai erdei pályán futok.

1993-1999:

Iskolába járok, majd elkezdek dolgozni. Előfordul, hogy hetek telnek el futás nélkül, főleg a téli hónapokban, de aztán újra, meg újra szólít a terep. Akárhány hetet is hagyok ki, a 4 km 10 év alatt már a lábamba ivódott, visszavonhatatlanul, mindig gond nélkül teljesítem.

1999. október

Benevezek életem első utcai futóversenyére, az Avon női futás 4 km-es távjára. A hangulat magával ragad, gyönyörű idő van, sokáig nézelődünk még a befutó után. Irigykedve nézem a közel másfél óra alatt célba érő „10 km-eseket”: „Hát ezt én is lefutottam volna!!!” Kicsit csalódott vagyok, és új terveket szövögetek...

Mérföldkő 1.

2000. június

Az Interneten rátalálok a Futóbolondokra. A ma már mindenki által ismert nagy létszámú narancspólós egyesület akkoriban még csak egy kis virtuális társaság volt. Baráti hangulatban irkálunk egymásnak futóélményeinkről, futófelszerelésekről, sérüléseinkről. A többiek eredményei inspirálnak, elkezdek egyre többet, és egyre gyorsabban futni. Van, hogy a nyelvem a térdemig lóg, de megnyomom az utolsó 2 kilométert, csak azért, mert futás közben már elkészült fejemben a másnap beírandó edzésbeszámoló, aminek az a vége, hogy egyéni csúcsot futottam 8 km-en. Szinte minden nagyobb utcai versenyen részt veszek.

2000. október

Már tudom, hogy babát várok, de ahogy tavaly megfogadtam, ott vagyok az őszi női futás 10 km-es távjának rajtjánál is. Óvatos vagyok, nem versenyzem még magammal sem, de egy órán belül teljesítem a távot.

2000. tél – 2001. tavasz

Novemberben még eljárok futni, 2-3 km-t kocogok, de még tán kocogásnak sem lehet nevezni a tempómat. Aztán korán jön a zimankó, és a hasam is húzódik futás közben, úgyhogy 7 hónapra szögre akasztom a futócipőmet.

2001. május 23.

Megszületik a kislányom. Nem sokkal ezután megfogadom, hogy októberben ismét ott leszek a női futáson, ahol persze 10 km-t futok.

2001. nyár

Ha csak tehetem, eljárok futni, de eleinte 5 percnél tovább sem bírom. Súlyfeleslegem van, kimerült vagyok, meg úgy egyáltalán... Rossz szembesülni azzal, hogy 1 év alatt így „leépültem”. Nehéz így elszántnak lenni, de engem nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy feladom a céljaimat, úgyhogy gyötröm magam tovább.

2001. október

Hát persze, hogy ott vagyok a rajtnál. Nem edzettem eleget, majd’ meghalok, de 1 óra 6 perc alatt azért csak lefutom!

2001. december

Megvesszük a futóbabakocsit, hurrá! Most már semmi nem állíthat meg! Vagy mégis?? Hát igen, néhány hét múlva kiderül, hogy újra várandós vagyok. Kicsit összeomlok, aztán hamar megbékélek a helyzettel.

2002. tavasz

A terhességem 26. hetéig heti 1-2 alkalommal „futok” 1-2 km-t. Már ha futás ez egyáltalán, hogy egyik gyerek a babakocsiban, a másik a hasamban.

2002. augusztus 17.

Megszületik a kisfiam.

2002. ősz

Nagyon nehéz alkalmat találni a futásra a két pici mellett. De az is előfordul, hogy olyan fáradt vagyok, hogy hiába van segítség és jó idő, nincs kedvem elindulni. Gyakran futás közben sem tudom elengedni magam, tele feszültséggel pedig nagyon nehéz futni. Hiányoznak a korábbi futóélményeim.

Ebben az évben kihagyom a hagyományos őszi női futást is.

2003. április

A Minicitta életem első olyan versenye, ahol babakocsival, illetve a lányommal veszek részt. Elég nagy feltűnést keltünk, és nagyon kedvesen bíztatnak az emberek. Jól esik, jót tesz az önbizalmamnak.

2003.

Nagyon szegényes futószezon. Őrülten hiányzik a futás.

2004.

Egy picit javul a helyzet, nőnek a gyerekeim. Amikor csak tehetem, futok.

2004. szeptember 4.

Életem első félmaratonja. Célom csak a teljesítés, a végeredmény 2:25:49, végig jó hangulatban.

Mérföldkő 2.

2004. szeptember

Régi tervem válik valóra,  kezdeményezésemre megalakul Esztergomban egy amatőr futóklub, ahol nagyszerű emberekkel ismerkedem meg. Együtt futunk hetente 3-4 alkalommal. Jó, hogy van konkrét időpont és hely, ahol ott kell lennem, mert várnak rám. Így könnyebb megszervezni a gyerekvigyázást is. (Ebből lett aztán az Esztergomi Futóművek Amatőr Sportegyesület, a Dunaparti Futópartik versenysorozat szervezője. :-) )

2004. október

A Maratonon Ekiden-csapattal indulunk. Megfogadom, hogy jövőre egyedül. Én. A Maratont.

2004. ősz-tél

Nagyon jól összekovácsolódik a csapatunk. Versenyek során veszünk részt, és futunk, futunk, futunk... 120 km körül van a havi adagom. Sosem hittem volna!

2005. tavasz-nyár

Majdnem minden versenyen ott vagyunk a klub tagjaival. Egyre többet gondolok a Maratonra. Néha elbizonytalanodom, de legbelül tudom, hogy úgyis elindulok. Elkezdődik az igazi felkészülés. Eközben a családi hátterem nem éppen ideális. Gyakran elcsodálkozom, hogy egyáltalán képes vagyok futni, ugyanakkor tudom, hogy éppen a futás az, ami átsegít a nehézségeken. Edzéstervem nincs. Fejben van azért egy koncepcióm, amit a tapasztalt futótársak tanácsai folyamatosan formálnak. Résztávos és egyéb „szenvedős” edzéseket nem csinálok, mert élvezni szeretném a futást. Az utolsó 2-3 hónapban a Monspart-féle edzésterv heti kilométer-adagjait szigorúan betartom, edzéseken már meg sem tudnék állni 10 km alatt...

Május elején és június végén futok egy-egy félmaratont, eredményem mindig 1 perccel jobb, mint az előző. Augusztus elejétől elkezdek hetente 1-2 alkalommal 18-20 km-t futni, egy szabad péntek délután pedig hirtelen ötlettől vezérelve 28 km-t nyomok le egyedül. Ennek eredményeképp augusztusban rekordmennyiségű, 211 lefutott km-t könyvelhetek be az edzésnaplómba.

A „Korona”

2005. október 2.

Első maratonom: 4:36:56, mindmáig a legjobb időm, jó hangulatban, holtpont nélkül teljesített 42 195 méter FUTÁS.