Non plus ULTRA: OptiVita

Az ultrafutás csodálatos, oly távolinak és misztikusnak tűnő világa mindig is vonzott. Amikor anno 2005-ben a lelkiismeretes felkészülésnek köszönhetően végigvigyorogtam első maratonomat, és meg sem akartam állni a végén (4:36:56), akkor terveztem, hogy rajthoz állok a Zöldgömb által szervezett 50 km-es OB-n, amit akkoriban a Margitszigeten rendeztek meg minden novemberben, nem tudom létezik-e még. Aztán nem volt elég erős az elhatározás, nem álltam rajthoz, és azóta sem futottam egy méterrel sem többet, mint a "klasszikus", sőt az azóta teljesített négy maratonomat is jóval gyengébb, öt órán kívüli időkkel sikerült abszolválnom (2006, Budapest: 5:03:26, 2007, Budapest: 5:17: 21, aztán hosszú kihagyás után 2012, Róma: 5:23:04, és végül egy kis felszálló ág, 2012, Budapest: 5:10:38).

Ahogy korábban már írtam, három-négy évvel ezelőtt volt egy olyan gyászos időszak az életemben, amikor szinte egyáltalán nem futottam, előfordult, hogy egy hónapban csak egyszer húztam futócipőt, 4 km-re... Amikor két évvel ezelőtt nyáron újra rendszeresen futni kezdtem, azt a filozófiát követtem, hogy nem a gyorsaság számít, hanem a táv, ezért - noha kezdetben 8 km-t sem tudtam egyhuzamban lefutni - a hosszú futásokat részesítettem előnyben. Mindenféle tudományos alapot nélkülözve azt gondoltam, hogy ha sok időt töltök futással, akkor majd szépen automatikusan megszabadulok a súlyfeleslegemtől , aztán automatikusan gyorsulni is kezdek. Hát, ez nem így lett. Sőt. Azon kívül, hogy megnőtt az étvágyam és híztam is, egy rakás kudarcélmény ért a futás által. Az edzéseken már untam magamat, a versenyeken a mezőny végén döcögtem, elfogyott a frissítő, nem várt senki a célban, de ha vártak, akkor meg az volt a bajom, hogy mekkora égő, hogy egy órája miattam fagyoskodnak/aszalódnak (évszaktól függően :-) ) és unatkoznak, szóval nagyon nem okozott örömet. Tavaly ősszel, egy testileg-lelkileg nagyon megviselő maratoni felkészülést követően taktikát váltottam: ahogyan a régi szép időkben, szinte minden nap mentem, de csak 5-7 km-eket futottam. Ez sokkal jobban beleilleszthető volt az életembe, a munka-család-futás mátrixba. Nagyjából ezt tartom most is, bár azért 10-12 km sem ritka az edzésnaplómban, kivéve ha nem fáj semmim. Mert hát fáj. Valószínű a túlsúly miatt. A forgóm, a bokám, az achillesem, mikor melyik, de úgy általában az ötödik kilométer utántól egyre fokozódóan. Ilyen háttér mellett tehát mostanában gondolni sem mertem az ultrára. Egészen mostanáig.

Néhány héttel ezelőtt ugyanis klubunk egyik legnagyobb büszkesége, az ultrafutásba nemrég bekapcsolódott, de máris szép eredményeket elért Maráz Zsuzsi (UB 2012 4 fős váltó I. hely, UB 2013 2 fős váltó I. hely, Sárvár 2013 12 óra II. hely, meg még néhány 6 órás siker) felvetette, hogy nincs-e kedvem elkísérni az OptiVita Ultrafutó Kupa 3. eseményére, amit Pécs közvetlen közelében, a Kökény falunál lévő gyönyörű szép parkerdőben, a Malomvölgyi-tónál rendeztek meg. Nagy örömmel mondtam igent, mert ugye régóta kíváncsi voltam arra, hogy milyen egy ultraverseny belülről. Igaz, először a 6 órásról volt szó, de mivel tudtam, hogy Zsuzsi a szíve szerint úgyis 12 órázna, és valójában én is ezt a világot szerettem volna látni, hamar átalakult a terv. Az, hogy megyek, segítek Zsuzsinak, és csodálom a futókat, nem volt kétséges, az annál inkább, hogy én mit fussak, végül a 2 óra mellett döntöttem, ami egy ultraversenyen kevés, nekem viszont elég nagy kihívásnak tűnt.

Rajt előtt (Fotó: Ironteam)

Reggel kissé megkésve, de még éppen időben odaértünk, találkoztunk az ismerősökkel, felállítottuk a bázisunkat, és már indultunk is. A pálya a tóparti murvás sétányon vezetett, lenyűgöző természeti  környezetben, viszont nagyon nehéz terep volt, különösen hogy ultraversenyről van szó.  Fel kellett futni egy töltésre, majd a másik oldalon le, kis alattomos meredek, bokatörő lejtőkön, aztán volt egy hosszabb, enyhének tűnő emelkedő is, és két fahíd, amik közül az egyiknek a pallói között 3-4 centi különbségek voltak, a másikra pedig egy kb. 25 centi magas lépcső vitt fel. Meglepődtem, amikor a Garmin utólag 384 méter szintemelkedést mutatott a 9,5 körömre. Egy körben tehát 40 méter körüli emelkedés volt, ami 60-70 kör esetében brutálisan sok! Végül saját mérésem szerint 17,39 km-nél járt le az időm. Ezt megtoldottam még egy eltévedéssel tarkított visszafutással, melynek keretében Kökény főutcájáról sétáltam vissza a parkerdőben, no de ezt hagyjuk. :-)

Sokkal érdekesebb, ami ezután történt, vagyis a VERSENY, a 4 és 6 órások, de főleg a 12 órások küzdelme. Repült az idő, Zsuzsi és a többi ismerős 8-10 percenként jöttek, mindig történt valami, a könyvet, amit vittem a "hosszú" 12 órára, elő sem vettem.

Különös és izgalmas érzés volt, amikor sötétedett, kitették a fáklyákat, jöttek a szúnyogok, párás lett minden, a futók meg csak rendületlenül rótták a köröket. Többségük látszólag úgy ment, mintha akkor kezdte volna el... Mivel elég gyakran néztem az eredménykijelző monitort, a verseny vége felé már szinte mind a 17 egyéni 12 órázót névről ismertem. Nagyon nagy élmény volt látni élőben a híres Pecsenyét, amilyen magabiztosan és profin rója a köröket olyan tempóval, amilyet én egyetlen egy kilométeren belül sem tudok elérni, érdeklődve figyeltem és szurkoltam Makai Vikinek és Lacinak, hiszen őket személyesen is ismertem, Laci az egyesületünk tagja, tisztelettel néztem azokat a futókat, akik szinte már csak gyalogoltak, de nem adták fel, de a kedvencem természetesen Zsuzsi volt, akin nyoma sem volt a fáradtságnak.

Hihetetlenül gyorsan eltelt a 12 óra, de előtte, a vége felé adódott még egy kis izgalom. A technika ördögének jóvoltából egyszer két kört egynek számolt a rendszer az egész mezőnynek, de Zsuzsinak ez a dupla kör benne is maradt, így a legvégén, Makai Viki bravúros hajrázásának köszönhetően mindkettőjüknek 69 kört mutatott a monitor. Zsuzsit viszont eléggé megviselte a sötétben futás, így 10 perccel a vége előtt azt mondta, hogy nem megy ki még egy körre, nem érdekli a végeredmény. Nagyon megijedtem, hogy elveszik az egész napos küzdelem és vezető pozíció után a győzelem, de végül az időmérőrendszer kezelője kibogarászta a gépből Zsuzsi köreit, és kiderült, hogy a 70. után állt ki, szóval bár nem sokon múlt, mert Viki majdnem körbeért újra, de megnyerte! 126 kilométert futott, ami óriási nagy eredmény.

Annyira nagy élményekben volt részem e napon, hogy még álmos sem voltam, pedig szombaton 5-kor keltem fel, 4-5 óra alvás után, és vasárnap hajnalban fél 3-ra értünk haza, fél 4 körül kerültem ágyba. Igaz délután 4-ig aludtam, de amikor csak ébren vagyok, mindig ők járnak a fejemben. Szeretnék menni máskor is OptiVitára. Erőt adnak nekem az ultrafutók, és vágyom azokra az élményekre, azokra a lelki-szellemi magasságokra, amit egy ilyen teljesítmény, önmagunk határainak feszegetése és túllépése adhat.

A szombati ingergazdag és élménydús 19 km-em után hála a Voltaren-nek, csak a combomban volt izomláz, nem fájt semmim. Bizakodom. Talán jöhetnek a nagyobb kíhívások!