Nem tudom, jó-e ez így, de így van.
A tudatalattimban futó evés-túlsúly-énkép-önbizalom program valószínűleg hibás. Karbantartásra szorulna. Dolgozom rajta, de közben valami olyasmit érzek, hogy "jó ez így, ahogy van". Mármint az, hogy "dagadt" vagyok. Mert "a mi családunkban minden nő dagadt", és ezt hallottam is elégszer gyerekkoromtól kezdve. És lőn.... Tízéves koromra én is dagadt lettem. Ez a korszak a 15 évesen elkezdett futás miatti fogyásomig életem legsötétebb korszaka, nem is szívesen beszélek róla. Rányomta a bélyegét az egész életemre, a tanulmányi eredményeimre, a magánéletemre.... Mindenre. Sőt, még az utódaimra is, hiszen a most 12 éves lányomban (90 kg), mintha csak magamat látnám. Sajnálom, segítenék neki, de nem tudok. Nem tudok helyette lépni. Végig kell járnia az utat...
Az első nagy fogyásom óta periodikusan vagyok hol vékony (ez volt a legkevesebbszer :-) ), hol normális testalkatú, hol túlsúlyos. Miután 16 éves koromra lefogytam, fellélegeztem és a gimi negyedik osztályára, szalagavatóra megint 82 kilósra híztam, nem kaptam magamra ruhát, aztán nyárra valahogyan - sok-sok futással, óriási akaraterővel és kitartással - lefogytam 62 kilogrammra. Ekkor tapasztalhattam meg életemben először azt az élményt, hogy tetszem a fiúknak. Nagyon jó volt, de le voltam maradva, el voltam tájolódva alaposan sok szempontból az élet és a társas kapcsolatok tekintetében.
Ezt követően egy évtizeden át jól néztem ki, és jól éreztem magam a bőrömben. Az első szülésem után az úgynevezett 90 napos diétával sikerült lefogynom 65-66 kilogrammra, majd nem sokkal később újra terhes lettem, aztán szülés után újra lefogytam ezzel a módszerrel (mivel akkor kevesebbet futottam a gyerekek miatt, bírtam a gyümölcsnapokat is, amit ma már sajnos nem mondhatok el magamról). Néhány évvel később jött egy lelkileg felőrlő válás és elértem a 60 kilogrammos álomhatárt, ami a 175 centiméteres magasságomhoz és a nehézcsontozatú alkatomhoz képest nem túl sok. Ezt a fajta vékonyságot nem vágyom vissza, és nem is kívánom senkinek, de néha azért jól jönne, ha úgy elmenne az étvágyam, mint akkoriban... :-)
És ettől kezdve folyamatosan hízok, most 80 kiló vagyok.... :-(( Jól hangzó melléduma, hogy alkati adottság, meg ilyenek, de van benne valami... Voltak az elmúlt 7-8 évben olyan időszakok (gyerekek, munka, stb....), hogy alig-alig futottam, ezek mindig maradandó nyomokat hagytak a körméretemen. 2011. nyarától kezdve viszont újra intenzíven futok, átlagosan havi 130-160 km-t, de van, hogy 200 felett, és - ami a legszörnyűbb, ami ennek a blognak a megszületésére ösztönzött - nem fogyok... Mivel az első fogyókúrám óta számolom a kalóriákat, tudom, hogy sajnos el is fogyasztom a napi szükségletemnek megfelelő mennyiséget, úgyhogy annyira nem csodálkozom, de nem értem, hogy miért kell nekem ennyi kaja...
Titkon azt remélem, így, hogy gyakorlatilag kiálltam a nyilvánosság elé, és napról napra megosztom a küzdelmeimet másokkal, hogy ez által merítek erőt; ez a fajta nemlétező, de érzékelhető kontroll, ami valójában önkontroll segít hozzá céljaim eléréséhez.
Hogy mi a cél?
Sok futás, körülbelül 10 kilogramm fogyás, ez utóbbi nem sürgős, ráér akár egy éven belül is, és néhány szekrény mélyén bújó igen jól kinéző nadrág és egyéb ruhadarab újbóli felöltése...
Ennyi. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése